Egészséges kapcsolatokban a felek egyenlőek, elnézőek egymással szemben, tudva, hogy ők maguk sem tökéletesek, kommunikálnak egymással, nem vágnak egymás szavába, közös történeteik vannak, és törekednek újabb közös élményekre, bíznak egymásban, közös céljaik, álmaik vannak, közös étkezéseket iktatnak be a napirendbe, megosztják a házimunkát, közös programokon vesznek részt, életüket közösen képzelik el, tiszteltben tartják egymás autonómiáját, törekszenek a boldogságra.

A kapcsolat válságát jelzi, ha a fentiek sérülnek, vagy az egyik fél privilégiumává válnak. Nézzük egyenként a fentieket...

Izzasztó nyári napon csörög a telefon, és egy nagy sóhaj kíséretében, köszönés helyett kiszakadt a barátnőmből a három szó: el akarok válni...
Régóta ismerem, tudom, mennyire nehezen viseli a hőséget, ilyenkor napokig ébren van éjszaka, nappal pedig helyt kell állnia a munkahelyén.

Férje gyakran van távol, és a két gyerekkel járó minden felelősség őrá hárul. Házukon, autójukon hitel, nehezen jönnek ki a pénzükből. A nagyszülők közül csak kettő él, a papa ágyban fekvő beteg, a mama önmagát is nehezen látja el.
Anyósa mindennapi problémái is az ő vállán nyugszanak: csekkekkel sorban állás, főzés, bevásárlás, takarítás, mosás, vasalás.

Tanulni sohasem késő, avagy miért érzi magát öregnek valaki a harmincas éveiben járva?

Olvasói levélre válaszolva születik ez a cikk, egy visszatérő kérdező anyuka keresett meg problémáival.
Rendezett családi élet mellett, tartósan beteg gyermeket nevelve jutott arra a felismerésre, hogy a gazdasági körbe tartozó szakképesítései nem elégítik ki, az ambícióit nem tudja kiélni, céltalanná és értelmetlenné vált számára a korábban szeretett szakmája, és talán még a kérdést is feltette már magának, hogy vajon miért is végezte éppen azokat?

Vígjátékok gyakori szereplői azok a férjek, akiket az asszony traktál, hogy banális apróságokat változtasson magán, ellenkező esetben hárpiává változik, vagy érzelmi zsarolással veszi rá hites urát a szófogadásra… Közhely a fogkrémes tubus, a WC fedél és a kutyasétáltatás témaköre.

Egy harmincéves nő, életének közel felét élte már meg, és ha ilyen kicsinyes dolgokon veszekszik a férjével, bizony sok energiát, időt elvesztegetnek, ami alatt akár össze is bújhatnának.

Megboldogult lánykoromban, amikor divatba jött Amerika majmolása, bevezették az iskolánkban a Challenge Day-t. A lényege az volt, hogy beöltözve, gyakorlatra indulás előtt (remekül festhettünk a szerelésben…) negyedórás sportolást bonyolított az egész iskola, az udvaron. Mi másra tornáztunk volna, mint az akkor még feltörekvő Norbi (ezúton gratulálunk Neki) kazettájára (hamarosan az ifjak megkérdezik: Mi az?).


Ennek a kazettának a vezérmondata ez volt: „Még bírjuk!” Egyre lihegve, egyre nehezebben, de kitartottunk, ami kevésbé Norbinak, inkább a véreres szemű tornatanár nyilalló tekintetének volt köszönhető.

Az Életben is így van ez. Csináljuk, míg bírjuk. Aztán elesünk, felállunk, és megyünk tovább. Míg bírjuk…